Szigli páros és a felnőttkori elmagányosodás

 

Imádtam Emily Henry legújabb könyvét, A Funny Story, magyarul Szigli páros címet kapta, ami bemutatja, milyen, ha 30 éves menyasszony vagy, de a vőlegényed a legénybúcsúján jön rá, hogy élete szerelme, a gyerekkori legjobb barátja. Ijj, hát kellemetlen. Ráadásul egy idegen városban élsz, ahová csak a volt pasid miatt költöztél, és csak a kollégáidat ismered.  

Emily Henry című regénye sokkal több mint egy egyszerű romantikus történet. A könyv mélyen érinti azt a témát, amivel ma egyre többen találkozhatunk, én már TikTokon is egyre több ilyen témájú videót látok: hogyan lehet 30 éves kor után új kapcsolatokat építeni, amikor az életünk darabokra hullik.

A modern felnőtt magánya

Daphne helyzete tragikusan ismerős. A huszaséveink végén, harmincas éveink elején gyakran azt hisszük, hogy kész vagyunk. Barátok, párkapcsolat, napi rutin. Aztán egy pillanat alatt minden megváltozik, és ott állunk egy idegen helyen, idegen emberek között, akiknek már megvannak a saját baráti köreik, bevált szokásaik és mi valahogy nem passzolunk bele. 

Miért nehéz felnőttkorban barátságokat kötni? Talán egyszerű a kérdés. Az iskolában, vagy akár az első munkahelyen meg van az a közös természetes környezet, ahol elindulnak a kapcsolatok. Daphne pont azzal a kihívással néz szemben a könyvben, mint bárki más, aki 30+ évesen új városba költözik: hogyan találjunk igazi kapcsolatokat egy olyan világban, ahol az embereknek már megvan a saját társasága, a saját barátai? A munkahelyi ismeretségek ritkán alakulnak át igazi barátságokká, főleg ha az ember "kívülálló" és mindenki mindenkivel kapcsolatban van már ősidők óta.

Viszont nem csak azok találkozhatnak ezzel, akik új helyre költöznek. A harmincas éveinkben gyakran azt tapasztaljuk, hogy a régi barátságok kifáradnak, az emberek családot alapítanak, más prioritásaik lesznek. Hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy a saját városunkban is idegenként élünk. És ez nagyon szomorú.

A Szingli párosban két összetört szív találkozik, mondhatjuk, hogy egymás nyomora a kapcsolódási pont, de talán épp egy ilyen tapasztalat az, ami előrébb viszi a szereplőket. Daphne magára marad, így nyitottabb lesz a körülötte lévő emberekre.

Amit Henry gyönyörűen ábrázol, az a felnőttkori kapcsolatok lassú érése. Nincsenek itt hirtelen barátságok vagy azonnali bizalom. Minden kapcsolat apró lépésekből épül fel, egy közös kávé, egy őszinte beszélgetés, egy megosztott emlék. Nem ugrik fejest, hanem éretten építi fel ezeket a barátságokat.

A Szingli páros végső üzenete talán az, hogy sosem késő újrakezdeni. Daphne nem csak új szerelmet talál, hanem új közösséget épít maga körül. A könyv reményt ad azoknak, akik úgy érzik, hogy elmulasztották a "barátságkötés aranykorát", megmutatja, hogy a harmincas, negyvenes éveinkben is lehet mélyebb, őszintébb, értelmesebb kapcsolatokat építeni, mint valaha.

Könnyű beleragadni ebbe az állapotba, de szem előtt kell tartani, hogy ez mind csak magunkon múlik, és végül is ez egy esély arra, hogy mi magunk válasszuk meg, kik vegyenek minket körbe a mindennapjainkon.